Anthologie permanente : István Kemény

GRAND MONOLOGUE 
Revient le règne des Français 
La Grande Chevalerie s’émeut à nouveau 
Escorte encore un nouveau mauvais roi vers 
La Terre Sainte, mais à mi-chemin, elle combat 
Et dans l’Imperdable Bataille 
Tout le monde succombe, eux et leurs ennemis 
Ici-bas, cependant, on apprend simplement 
Qu’il y a eu du tonnerre et qu’il a plu, pendant 
La nuit : le mardi annoncé dans les prévisions, 
Revint le règne des Français. 
Par les Français nous entendons le passé 
Le Gothique, l’Ancien Régime, la Terreur, 
Dans leur style inimitable, 
Comme une seule fois vécut et mourut l’homme, 
Le Gothique, l’Ancien Régime, la Terreur: 
Par là, nous entendons l’Église, les Jardins 
De la Cour, et les monstrueuses chambres à gaz, 
Puis nous les oublions. C’est la fin.  
Les jardins, l’Église, et la chambre à gaz, tout 
D’un coup, dans la lumière d’un dimanche midi bien chaud, 
Deviennent inaccessible maison dans la plaine du Pô : 
Dans sa cour, une vieille voiture à visage de prêtre 
Et 1938, à jamais, 
L’année de naissance de notre mère 
La grande louche dans le bouillon 
Avant le déjeuner a disparu une longue minute 
Nous avons un long après-midi en perspective 
A présent, plus de signes, ils se sont apaisés 
Et la nuit, le feuillage de notre santé 
Murmure dans le vent sans nous faire frémir, 
Car nous sommes devenus la forêt, et dans la maison 
Seul un écran vide murmure, la mer 
Au lieu du chemin de notre vie 
Une obscure allée et le rien. 
István Kemény, Deux fois deux, traduction de Guillaume Métayer, Paris, Caractères, coll. "Planètes", 2008, p. 18. 
• 
GANT 
 
Toi qui sais conduire, tu 
freinerais si tu voyais 
un gant jeté sur la route 
devant toi, là où le feu 
de signalisation, 
illumine en vert, rouge ou 
orange et, s’il se fait tard, 
juste en orange, les clous, 
tu croirais qu’un hérisson, 
ou bien quelque autre animal 
a été écrasé là ; 
disons que tu aies le temps, 
et aussi l’envie de vivre 
et de laisser d’autres vivre, 
de t’arrêter, de descendre 
tout en vitupérant contre 
ce crétin de hérisson, 
ou que tu te rendes compte 
qu’il ne s’agit que d’un gant, 
que tu n’accélères pas 
si ce n’est pas déjà fait, 
mais descendes et ainsi 
constates que c’est un gant, 
un gant posé sur la route, 
et, étant le seul ici, 
sûrement posé pour toi, 
attendes ceux qui l’ont fait, 
et si nul ne vient, alors 
attendes ceux qui l’ont fait, 
et si nul ne vient, alors 
tu sais qu’ils ne viendront plus, 
mais on ne peut pas quand même 
tout imputer au hasard ? 
Je te pose la question 
car je ne sais pas conduire 
et affalé sur les clous 
j’y suis couché, comme un gant, 
en vert, en rouge, en orange, 
à cette heure-là déjà 
en orange seulement, 
le feu clignote sur moi, 
moi aussi, je suis perdu, 
moi aussi, on me retrouve, 
je vais par deux et vais seul, 
je suis seul comme mon doigt 
n’importe lequel des cinq, 
car je ne signifie rien, 
mais on ne peut pas quand même 
tout imputer au hasard.  
István Kemény, Deux fois deux, traduction de Guillaume Métayer, Paris, Caractères, coll. "Planètes", 2008, p. 78-79. 
  
(Version originale des poèmes en cliquant sur « lire la suite...) 
par Guillaume Métayer 
 
Bio-bibliographie d’István Kemény 
 
S’abonner à Poezibao
 
Une de Poezibao

NAGYMONOLÓG 
Eljön megint a franciák uralma 
A Nagy Lovagság újra meghatódik 
És  elkísér egy újabb rossz királyt a 
Szentföld felé, de félúton csatázik 
S az Elveszíthetetlen Ütközetben 
Mindenki meghal, ők s az ellenségük 
A földön ezzel egyidőben annyi 
Derül ki majd, hogy dörgött és esett az 
Éjjel: a prognózis szerinti keddre 
Eljött megint a franciák uralma. 
A franciák alatt a múltat értjük 
A Gótikát, az Ancient, a Terrort 
Megismételhetetlen stílusukban 
Ahogy csak egyszer élt és halt az ember 
A Gótika, az Ancien, a Terror 
Alatt viszont a Templomot, az Udvar 
Kertjét s a szörnyű Gázkamrákat értjük 
És egyszer elfelejtjük. Itt a vége. 
A kert, a templom és a kamra egyszer- 
Csak jó meleg vasárnap déli fényben 
Érinthetetlen pó-vidéki ház lesz 
Az udvarán öreg pap-arcú auto 
S 1938, örökre 
Az édesanyánk születési éve 
A nagy merőkanál a húslevesben 
Ebéd előtt egy hosszú percre eltűnt. 
Egy hosszú délután elébe nézünk 
Jelek most nincsenek, lecsillapultak 
És nem borzongunk, hogyha éjszakánként 
Az egészségünk lombja zúg a szélben 
Mert mi lettünk az erdő, és a házban 
Csak egy üres képernyő zúg, a tenger 
Az emberélet útjának helyén 
Egy nagy, sötétlő allé és a semmi. 
(A néma H, Budapest, Pesti Szalon, 1996) 
KESZTYŰ 
Te, aki tudsz vezetni, 
fékeznél, ha egy kesztyű 
volna az útra dobva 
eléd, ahol a zébrát 
közlekedési lampa 
világítja be zölden, 
pirosan, sárgán, vagy ha 
későre jár, csak sárgán, 
elhinnéd azt, hogy sün, vagy 
egyéb elütött állat; 
mondjuk, hogy időd volna, 
kedved is lenne élni 
és élni hagyni mást is, 
megállni és kiszállni 
a hülye sünt szapulva, 
vagy észrevenni rögtön, 
hogy az egy kesztyű ott csak, 
mégse lépni a gázra, 
ha már nem tetted addig, 
hanem kiszállni, és úgy 
konstatálni, hogy kesztyű, 
kesztyű az útra vetve, 
és mivel te állsz itt csak, 
nyilván eléd vetették, 
megvárni, aki dobta, 
és ha az nem jön, akkor 
megvárni, aki dobta, 
és ha az nem jön, akkor 
rájönni, hogy nem is fog, 
de mégse lehet mindent 
a véletlenre fogni? 
Megmondom, miért kérdem, 
mert nem tudok vezetni, 
és egy zebrára esve 
heverek mint egy kesztyű. 
pirosan, sárgán, zölden, 
ilyenkor már csak sárgán 
villódzik rám a lámpa, 
el is vagyok veszítve, 
meg is vagyok találva, 
van is párom meg nincs is, 
egyedül mint az ujjam, 
akármelyik az ötből, 
mert nem jelentek semmit, 
de mégse lehet mindent 
a véletlenre fogni. 
(Élőbeszéd, Budapest, Magvető, 2006)